André Franquin
belga
élt 73 évet
Franquin 1924-ben született Etterbeekben. Bár korán kezdett rajzolni, első valódi rajzóráit az École Saint-Luc intézményében vette 1943-ban. Egy évvel később azonban az iskola kénytelen volt bezárni a háború miatt, és Franquin-t ekkor a Compagnie belge d'actualités (CBA), egy rövid életű brüsszeli animációs stúdió alkalmazta. Itt találkozott későbbi kollégáival, Maurice de Bevere-rel (Morris, a Lucky Luke megalkotója), Pierre Culliforddal (Peyo, a Hupikék törpikék alkotója) és Eddy Paape-vel. Hármukat (Peyo kivételével) 1945-ben felvette a Dupuis kiadó a CBA megszűnését követően. Peyo, aki ekkor még túl fiatal volt, csak hét évvel később követte őket. Franquin ekkor kezdett borítókat és karikatúrákat rajzolni a Le Moustique számára, amely egy heti rádiós és kulturális magazin volt. Ezen kívül dolgozott a Plein Jeu nevű havi cserkészmagazinnak is.
Ebben az időben Morris és Franquin Joseph Gillain (Jijé) irányítása alatt fejlődött, aki háza egy részét átalakította munkahellyé a két fiatal képregényművész és Will számára. Jijé ekkor számos képregényt készített, amelyek megjelentek a francia-belga képregénymagazinban, a Spirou-ban, köztük a zászlóshajónak számító Spirou és Fantasio sorozatot is. A csapatot, amelyet a háború végén összehozott, gyakran „La bande des quatre” (vagyis „A Négyek Bandája”) néven említik, a grafikai stílust pedig, amelyet közösen alakítottak ki, később a „Marcinelle iskola” néven ismerték, Marcinelle Charleroi ipari város külső része volt, ahol a Spirou kiadója, a Dupuis is működött.
Jijé a Spirou és Fantasio sorozatot Franquinre bízta, öt oldallal a Spirou et la maison préfabriquée című történet elkészítésében, és a Spirou 1946. június 20-án megjelent 427. számától kezdve a fiatal Franquin felelt a sorozat kreatív irányításáért. A következő húsz év során Franquin nagymértékben megújította a sorozatot, hosszabb, kidolgozottabb történetvonalakat és egy burleszk karakterekből álló galériát hozott létre.
Ezek közül a legjelentősebb a Marsupilami, egy képzeletbeli, majomszerű lény. A Marsupilami rendkívül hosszú, fogható farkának ötlete abból származott, hogy Franquin és kollégái gyakran találkoztak munkába menet elfoglalt villamoskalauzokkal. Ez az állat a belga és francia népi kultúra részévé vált, és rajzfilmeket, termékeket, valamint 1989 óta saját képregénysorozatot is ihletett. A rajzfilmek révén az angol nyelvű országokban is népszerűségre tett szert.
1951-re Franquin megtalálta saját stílusát. A Spirou első oldalán hetente megjelenő sorozata sikert aratott. Az 1940-es években Jijé példáját követve Franquin az 1950-es években a fiatalabb képregényművészeket, különösen Jean Robát és Jidéhem-t támogatta, akik mindketten vele dolgoztak a Spirou és Fantasio sorozaton.
1955-ben, miután szerződéses vita alakult ki a kiadójával, a Dupuis-val, Franquin rövid időre a rivális Tintin magazinhoz igazolt. Ez vezetett a Modeste et Pompon című geg-sorozat megszületéséhez, amelyben többek között René Goscinny (az Asterix híres alkotója) és Peyo is közreműködött. Franquin később visszatért a Spirou-hoz, de szerződéses kötelezettségei miatt mindkét magazinban dolgoznia kellett, ami szokatlan megoldás volt a képregényiparban. A sorozatot később olyan alkotók folytatták, mint Dino Attanasio és Mittéï (Jean Mariette).
1957-ben a Spirou főszerkesztője, Yvan Delporte egy új figura ötletével állt elő Franquin számára: Gaston Lagaffe (a „la gaffe” francia kifejezés „baklövést” jelent). Eredetileg a magazin üres helyének kitöltésére szolgáló viccnek szánták, de a heti megjelenésű sorozat, amely egy rendkívül lusta irodai fiú munkáját és őrült ötleteit mutatta be a Spirou szerkesztőségében, nagy népszerűségre tett szert, és Franquin egyik legismertebb alkotása lett.
Franquin azonban hamarosan depressziós időszakon ment keresztül, ami miatt egy ideig abba kellett hagynia a Spirou rajzolását. Ez 1961 és 1963 között történt, a QRN sur Bretzelburg közepén. Ez idő alatt továbbra is rajzolta Gaston-t egészségi állapota ellenére, valószínűleg a sorozat könnyedebb jellege miatt. (Egy történetben, a Bravo Les Brothers-ben Gaston baklövései ismételten idegösszeomlást okoznak főnökének, Fantasiónak, aki kétségbeesésében egy „Franquin által hátrahagyott” antidepresszánst vesz be.)
1967-ben Franquin átadta a Spirou és Fantasio sorozatot egy fiatalabb művésznek, Jean-Claude Fournier-nek, és teljes munkaidőben saját alkotásaira koncentrált.
Gaston fokozatosan fejlődött a tiszta burleszk humortól olyan témák irányába, amelyek fontosak voltak Franquin számára, mint a pacifizmus és a környezetvédelem. Franquin a sorozat karaktereit fizetett hirdetésekben is felhasználta, és élete végéig dolgozott rajta.
Az 1960-as években Franquin stílusa egyértelmű fejlődésen ment keresztül, lazább és részletgazdagabb lett. Ez a grafikai fejlődés a következő évtizedben is folytatódott. Hamarosan Franquin vitathatatlan mestere lett a műfajnak, Hergé szintjére emelkedve, és hatása minden olyan képregényművész munkáján megfigyelhető, akit a Spirou a 90-es évek végéig alkalmazott. Az 1970 körüli korai képregényrajongói magazinokban megjelentek Franquin szörnyei, amelyek elképzelt lények egyedi rajzai voltak, és grafikai művészetét emelték ki.
Franquin pályafutásának utolsó és leginkább radikális fordulópontja 1977-ben következett be, amikor egy újabb idegösszeomlást követően elkezdte az Idées Noires (jelentése: „Sötét Gondolatok”) című sorozatát rajzolni, először a Spirou mellékletének, a Le Trombone Illustré-nek, később pedig a Fluide Glacial számára (olyan alkotókkal, mint René Follet). Az Idées Noires-ban Franquin bemutatta sötétebb, pesszimista oldalát. Az egyik történetben két légy bolyong egy különös tájon, elődeik hibáiról beszélgetve. Az utolsó képkockán kiderül, hogy a táj egy emberi koponyákból épült város, és az egyik légy így szól: „Ne légy túl szigorú hozzájuk, olyan pompás városokat hagytak ránk.” Teljes egészében fekete-fehérben rajzolva az Idées Noires sokkal inkább felnőtteknek szóló mű, amely olyan témákat feszeget, mint a halál, háború, szennyezés és a halálbüntetés, kíméletlenül szarkasztikus humorral.
1978 és 1986 között Franquin részt vett az Isabelle című koncepció kidolgozásában, amely egy kislány kalandjait mesélte el boszorkányok és szörnyek világában. A karaktert Franquin lánya után nevezték el.
Népszerűsége és kritikai elismerése bizonyítékaként Franquin megkapta az első Grand Prix de la ville d'Angoulême díjat 1974-ben. Számos könyve jelent meg, amelyek közül sokat a műfaj klasszikusainak tartanak, és több nyelvre lefordították őket. Franquin munkásságáról több könyv is született, például Numa Sadoul Et Franquin créa la gaffe című kötete, amely átfogó interjút tartalmaz az egész pályafutását illetően.
Franquin 1997-ben, 73 évesen hunyt el Saint-Laurent-du-Var-ban szívroham következtében. Korábban Liliane Servais felesége volt. 2004-ben rendezték meg műveinek első nagyszabású múzeumi retrospektív kiállítását „Le monde de Franquin” címmel, a párizsi Cité des Sciences et de l'Industrie intézményében. A kiállítást 2006-ban folytatták Brüsszelben, szülővárosában, ahol a tárlat teljesen kétnyelvű (francia/holland) volt. 2005-ben egy vallon közvélemény-kutatás Franquint „minden idők 18. legnagyobb belga személyiségének” választotta.
Franquin stílusa esztétikailag Hergé teljesen ellentétes spektrumán helyezkedik el: Míg Tintin alkotójának rajzai jellemzően tiszta vonalvezetést, sík színeket és statikus elemeket használnak, addig Franquin grafikája fokozatosan a sokszínűség, chiaroscuro (fény-árnyék) technika és erőteljes mozgás irányába fejlődött. Hergé több alkalommal is elismerően nyilatkozott Franquin munkásságáról: „Hozzá képest csak egy szegényes rajzoló vagyok.”
Franquin a „Marcinelle iskola” (École de Marcinelle) első generációjának kiemelkedő tagja volt, melynek tagjai voltak még Morris és Will. Az 50-es években csatlakozott a második generáció, többek között Peyo és Tillieux, majd a 60-as, 70-es és 80-as években további generációk. Ezen csoporton belül Franquin befolyása vitathatatlan volt, különösen azok körében, akik a Spirou és Fantasio sorozatot folytatták, miután ő távozott. Jean-Claude Fournier, Nic Broca, és különösen Janry (Jean-Richard Geurts) olyan grafikai stílusokat mutattak be ebben a sorozatban, amelyek változó mértékben próbálták megközelíteni Franquin stílusának jellegzetességeit.
A Franquin által inspirált francia-belga szerzők közé tartozott Dino Attanasio és Mittéï (Jean Mariette), akik felelősek voltak a Modeste et Pompon sorozat folytatásáért, Jidéhem (Jean De Mesmaeker), Franquin állandó munkatársa a Spirou és Fantasio és Gaston Lagaffe sorozatban, Batem (Luc Collin), aki a Marsupilami sorozatot rajzolta, vagy Pierre Seron, aki a Les Petits Hommes sorozatában Franquin stílusát követte.
Külön említésre méltó Franquin hatása Francisco Ibáñezre, talán a legszélesebb körben publikált spanyol szerzőre az 1950-es évek óta. Az 1970-es évek óta Ibáñez Franquin munkáiból számos ötletet és designt adaptált saját világába, de grafikailag és narratív megoldásaiban is nagy mértékben merített. Egyik karaktere, „El Botones Sacarino”, könnyen felismerhető mint a Spirou és Gaston Lagaffe hibridje: egy liftes fiú, aki egy kiadónál dolgozik, és végtelen katasztrófák forrása, akinek fizikai hasonlósága is feltűnő. Franquin hatása még nyilvánvalóbb Ramón María Casanyes munkájában, aki Ibáñez tanítványa és helyettes alkotója volt, különösen olyan önálló munkáiban, mint a rövid életű „Tito, Homo Sapiens 2000”, ahol a francia-belga hatás kétségtelen.
Ebben az időben Morris és Franquin Joseph Gillain (Jijé) irányítása alatt fejlődött, aki háza egy részét átalakította munkahellyé a két fiatal képregényművész és Will számára. Jijé ekkor számos képregényt készített, amelyek megjelentek a francia-belga képregénymagazinban, a Spirou-ban, köztük a zászlóshajónak számító Spirou és Fantasio sorozatot is. A csapatot, amelyet a háború végén összehozott, gyakran „La bande des quatre” (vagyis „A Négyek Bandája”) néven említik, a grafikai stílust pedig, amelyet közösen alakítottak ki, később a „Marcinelle iskola” néven ismerték, Marcinelle Charleroi ipari város külső része volt, ahol a Spirou kiadója, a Dupuis is működött.
Jijé a Spirou és Fantasio sorozatot Franquinre bízta, öt oldallal a Spirou et la maison préfabriquée című történet elkészítésében, és a Spirou 1946. június 20-án megjelent 427. számától kezdve a fiatal Franquin felelt a sorozat kreatív irányításáért. A következő húsz év során Franquin nagymértékben megújította a sorozatot, hosszabb, kidolgozottabb történetvonalakat és egy burleszk karakterekből álló galériát hozott létre.
Ezek közül a legjelentősebb a Marsupilami, egy képzeletbeli, majomszerű lény. A Marsupilami rendkívül hosszú, fogható farkának ötlete abból származott, hogy Franquin és kollégái gyakran találkoztak munkába menet elfoglalt villamoskalauzokkal. Ez az állat a belga és francia népi kultúra részévé vált, és rajzfilmeket, termékeket, valamint 1989 óta saját képregénysorozatot is ihletett. A rajzfilmek révén az angol nyelvű országokban is népszerűségre tett szert.
1951-re Franquin megtalálta saját stílusát. A Spirou első oldalán hetente megjelenő sorozata sikert aratott. Az 1940-es években Jijé példáját követve Franquin az 1950-es években a fiatalabb képregényművészeket, különösen Jean Robát és Jidéhem-t támogatta, akik mindketten vele dolgoztak a Spirou és Fantasio sorozaton.
1955-ben, miután szerződéses vita alakult ki a kiadójával, a Dupuis-val, Franquin rövid időre a rivális Tintin magazinhoz igazolt. Ez vezetett a Modeste et Pompon című geg-sorozat megszületéséhez, amelyben többek között René Goscinny (az Asterix híres alkotója) és Peyo is közreműködött. Franquin később visszatért a Spirou-hoz, de szerződéses kötelezettségei miatt mindkét magazinban dolgoznia kellett, ami szokatlan megoldás volt a képregényiparban. A sorozatot később olyan alkotók folytatták, mint Dino Attanasio és Mittéï (Jean Mariette).
1957-ben a Spirou főszerkesztője, Yvan Delporte egy új figura ötletével állt elő Franquin számára: Gaston Lagaffe (a „la gaffe” francia kifejezés „baklövést” jelent). Eredetileg a magazin üres helyének kitöltésére szolgáló viccnek szánták, de a heti megjelenésű sorozat, amely egy rendkívül lusta irodai fiú munkáját és őrült ötleteit mutatta be a Spirou szerkesztőségében, nagy népszerűségre tett szert, és Franquin egyik legismertebb alkotása lett.
Franquin azonban hamarosan depressziós időszakon ment keresztül, ami miatt egy ideig abba kellett hagynia a Spirou rajzolását. Ez 1961 és 1963 között történt, a QRN sur Bretzelburg közepén. Ez idő alatt továbbra is rajzolta Gaston-t egészségi állapota ellenére, valószínűleg a sorozat könnyedebb jellege miatt. (Egy történetben, a Bravo Les Brothers-ben Gaston baklövései ismételten idegösszeomlást okoznak főnökének, Fantasiónak, aki kétségbeesésében egy „Franquin által hátrahagyott” antidepresszánst vesz be.)
1967-ben Franquin átadta a Spirou és Fantasio sorozatot egy fiatalabb művésznek, Jean-Claude Fournier-nek, és teljes munkaidőben saját alkotásaira koncentrált.
Gaston fokozatosan fejlődött a tiszta burleszk humortól olyan témák irányába, amelyek fontosak voltak Franquin számára, mint a pacifizmus és a környezetvédelem. Franquin a sorozat karaktereit fizetett hirdetésekben is felhasználta, és élete végéig dolgozott rajta.
Az 1960-as években Franquin stílusa egyértelmű fejlődésen ment keresztül, lazább és részletgazdagabb lett. Ez a grafikai fejlődés a következő évtizedben is folytatódott. Hamarosan Franquin vitathatatlan mestere lett a műfajnak, Hergé szintjére emelkedve, és hatása minden olyan képregényművész munkáján megfigyelhető, akit a Spirou a 90-es évek végéig alkalmazott. Az 1970 körüli korai képregényrajongói magazinokban megjelentek Franquin szörnyei, amelyek elképzelt lények egyedi rajzai voltak, és grafikai művészetét emelték ki.
Franquin pályafutásának utolsó és leginkább radikális fordulópontja 1977-ben következett be, amikor egy újabb idegösszeomlást követően elkezdte az Idées Noires (jelentése: „Sötét Gondolatok”) című sorozatát rajzolni, először a Spirou mellékletének, a Le Trombone Illustré-nek, később pedig a Fluide Glacial számára (olyan alkotókkal, mint René Follet). Az Idées Noires-ban Franquin bemutatta sötétebb, pesszimista oldalát. Az egyik történetben két légy bolyong egy különös tájon, elődeik hibáiról beszélgetve. Az utolsó képkockán kiderül, hogy a táj egy emberi koponyákból épült város, és az egyik légy így szól: „Ne légy túl szigorú hozzájuk, olyan pompás városokat hagytak ránk.” Teljes egészében fekete-fehérben rajzolva az Idées Noires sokkal inkább felnőtteknek szóló mű, amely olyan témákat feszeget, mint a halál, háború, szennyezés és a halálbüntetés, kíméletlenül szarkasztikus humorral.
1978 és 1986 között Franquin részt vett az Isabelle című koncepció kidolgozásában, amely egy kislány kalandjait mesélte el boszorkányok és szörnyek világában. A karaktert Franquin lánya után nevezték el.
Népszerűsége és kritikai elismerése bizonyítékaként Franquin megkapta az első Grand Prix de la ville d'Angoulême díjat 1974-ben. Számos könyve jelent meg, amelyek közül sokat a műfaj klasszikusainak tartanak, és több nyelvre lefordították őket. Franquin munkásságáról több könyv is született, például Numa Sadoul Et Franquin créa la gaffe című kötete, amely átfogó interjút tartalmaz az egész pályafutását illetően.
Franquin 1997-ben, 73 évesen hunyt el Saint-Laurent-du-Var-ban szívroham következtében. Korábban Liliane Servais felesége volt. 2004-ben rendezték meg műveinek első nagyszabású múzeumi retrospektív kiállítását „Le monde de Franquin” címmel, a párizsi Cité des Sciences et de l'Industrie intézményében. A kiállítást 2006-ban folytatták Brüsszelben, szülővárosában, ahol a tárlat teljesen kétnyelvű (francia/holland) volt. 2005-ben egy vallon közvélemény-kutatás Franquint „minden idők 18. legnagyobb belga személyiségének” választotta.
Franquin stílusa esztétikailag Hergé teljesen ellentétes spektrumán helyezkedik el: Míg Tintin alkotójának rajzai jellemzően tiszta vonalvezetést, sík színeket és statikus elemeket használnak, addig Franquin grafikája fokozatosan a sokszínűség, chiaroscuro (fény-árnyék) technika és erőteljes mozgás irányába fejlődött. Hergé több alkalommal is elismerően nyilatkozott Franquin munkásságáról: „Hozzá képest csak egy szegényes rajzoló vagyok.”
Franquin a „Marcinelle iskola” (École de Marcinelle) első generációjának kiemelkedő tagja volt, melynek tagjai voltak még Morris és Will. Az 50-es években csatlakozott a második generáció, többek között Peyo és Tillieux, majd a 60-as, 70-es és 80-as években további generációk. Ezen csoporton belül Franquin befolyása vitathatatlan volt, különösen azok körében, akik a Spirou és Fantasio sorozatot folytatták, miután ő távozott. Jean-Claude Fournier, Nic Broca, és különösen Janry (Jean-Richard Geurts) olyan grafikai stílusokat mutattak be ebben a sorozatban, amelyek változó mértékben próbálták megközelíteni Franquin stílusának jellegzetességeit.
A Franquin által inspirált francia-belga szerzők közé tartozott Dino Attanasio és Mittéï (Jean Mariette), akik felelősek voltak a Modeste et Pompon sorozat folytatásáért, Jidéhem (Jean De Mesmaeker), Franquin állandó munkatársa a Spirou és Fantasio és Gaston Lagaffe sorozatban, Batem (Luc Collin), aki a Marsupilami sorozatot rajzolta, vagy Pierre Seron, aki a Les Petits Hommes sorozatában Franquin stílusát követte.
Külön említésre méltó Franquin hatása Francisco Ibáñezre, talán a legszélesebb körben publikált spanyol szerzőre az 1950-es évek óta. Az 1970-es évek óta Ibáñez Franquin munkáiból számos ötletet és designt adaptált saját világába, de grafikailag és narratív megoldásaiban is nagy mértékben merített. Egyik karaktere, „El Botones Sacarino”, könnyen felismerhető mint a Spirou és Gaston Lagaffe hibridje: egy liftes fiú, aki egy kiadónál dolgozik, és végtelen katasztrófák forrása, akinek fizikai hasonlósága is feltűnő. Franquin hatása még nyilvánvalóbb Ramón María Casanyes munkájában, aki Ibáñez tanítványa és helyettes alkotója volt, különösen olyan önálló munkáiban, mint a rövid életű „Tito, Homo Sapiens 2000”, ahol a francia-belga hatás kétségtelen.
Született
1924. január 3.
Etterbeek, Belgium
Etterbeek, Belgium
Meghalt
1997. január 5.
Saint-Laurent-du-Var, Franciaország
Saint-Laurent-du-Var, Franciaország
