Manu Larcenet
Emanuel Larcenet
francia
56 éves
1969-ben született ismert (és kedves) szülőktől, Manu Larcenet nyugodt gyermekkort élt Vélizy-ben – leszámítva a szorongásos rohamokat, amelyek megkeserítették az életét. Körülbelül tízéves korában kezdett képregényeket rajzolni, és attól kezdve naponta foglalkozott vele – soha többé nem hagyta abba. Nyolcadikos korában punk-rock zenekart alapított néhány barátjával (ami egyébként elég rossz volt).
A megfelelő időben (Larcenet nem igazán erős a dátumokban) megszerezte a F12-es érettségit a sèvres-i iskolában – ez egy olyan érettségi volt, amit szinte csak miatta hoztak létre: kevés általános tárgy, viszont sok rajz, építészet, akt, fazekasság, gobelinművészet stb. Kicsit később végzett az Alkalmazott Művészetek iskolájában vizuális kommunikáció szakirányú BTS diplomával (felsőfokú technikusi képzés). Ezzel egy időben egyre több koncertet adott a zenekarával.
1991-ben megpróbálta elérni, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák a katonaságnál – meglehetősen drasztikus módon –, de nem járt sikerrel, és fegyelmi zászlóaljba került. Ez olyan élmény volt, amit a legnagyobb ellenségének sem kívánna. (Vagy talán mégis.) Szabadulása után zenész barátaival egy squatba költözött, teljes erőbedobással a zenének szentelte magát, miközben tovább rajzolt. Rajzai különböző rockmagazinokban jelentek meg. Egy hirtelen ötlettől vezérelve otthagyta a zenekart, visszament tanulni – amit aztán szintén ott hagyott, mert 1994-ben csatlakozott a Fluide Glacial szerkesztőségéhez.
Ott népszerű lett, és hirtelen mindenki őt akarta: Spirou, Dupuis, Glénat stb. Elkezdődött a „szép élet”: társasági esték, pénz, könnyű nők, tiltott szerek… Ennek lendületében barátjával, Nicolas Lebedellel megalapította saját kiadóját, a Les Rêveurs-t, ahol néhány olyan önéletrajzi albumot adott ki, amelyek egyik megszokott kiadói formához sem illeszkedtek.
Valamikor a 20. század vége felé megismerkedett Guy Vidal-lal és a még alakuló Poisson Pilote nevű kiadói sorozatával. Azonnal megtalálták a közös hangot, és Larcenet csatlakozott a sorozathoz: először Trondheimmel készítette a Les Cosmonautes du futur (2000–2004) című sorozatot, majd testvérével, Patrice Larcenet-vel a Les Entremondes-t (2000–2001), később pedig egyedül alkotta meg a Le Temps de chien (2002), Nic Oumouk és Le Combat ordinaire (2003–2008) című műveket. Ez utóbbi elnyerte a legjobb album díját a 2004-es Angoulême-i Képregényfesztiválon.
Közben, 2001 júniusában elhagyta Párizst és annak fényeit, és a „lyoni bozótosba” költözött – de Guy Vidal továbbra is ott maradt a telefonjában. Ez a sorsfordító döntés adta az alapját a Le Retour à la terre (Visszatérés a földre) című művének, amit barátja, Ferri írt, és ami a városból való kivonulás témáját dolgozza fel.
Larcenet keményen dolgozott a Blast című sötét hangvételű sorozatán is, amely saját belső démonait és „alvilágba” való zuhanását mutatja be. Az első kötet, Grasse Carcasse címmel, 2009-ben jelent meg, és 2010-ben elnyerte a könyvkereskedők képregénydíját. A folytatás, L’apocalypse selon Saint Jacki, 2011 áprilisában látott napvilágot.
Egyébként minden rendben: van két nagyon aranyos gyereke, akik teljesen lekötik – ezért nem is látni társasági eseményeken –, és épp egy klasszikus negyvenes válságon megy keresztül („minden hiábavaló, és utálom az embertársaimat”), amit az L’Angélus de midi című 2008-as kötetében mesél el (kiadó: Les Rêveurs).
A megfelelő időben (Larcenet nem igazán erős a dátumokban) megszerezte a F12-es érettségit a sèvres-i iskolában – ez egy olyan érettségi volt, amit szinte csak miatta hoztak létre: kevés általános tárgy, viszont sok rajz, építészet, akt, fazekasság, gobelinművészet stb. Kicsit később végzett az Alkalmazott Művészetek iskolájában vizuális kommunikáció szakirányú BTS diplomával (felsőfokú technikusi képzés). Ezzel egy időben egyre több koncertet adott a zenekarával.
1991-ben megpróbálta elérni, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák a katonaságnál – meglehetősen drasztikus módon –, de nem járt sikerrel, és fegyelmi zászlóaljba került. Ez olyan élmény volt, amit a legnagyobb ellenségének sem kívánna. (Vagy talán mégis.) Szabadulása után zenész barátaival egy squatba költözött, teljes erőbedobással a zenének szentelte magát, miközben tovább rajzolt. Rajzai különböző rockmagazinokban jelentek meg. Egy hirtelen ötlettől vezérelve otthagyta a zenekart, visszament tanulni – amit aztán szintén ott hagyott, mert 1994-ben csatlakozott a Fluide Glacial szerkesztőségéhez.
Ott népszerű lett, és hirtelen mindenki őt akarta: Spirou, Dupuis, Glénat stb. Elkezdődött a „szép élet”: társasági esték, pénz, könnyű nők, tiltott szerek… Ennek lendületében barátjával, Nicolas Lebedellel megalapította saját kiadóját, a Les Rêveurs-t, ahol néhány olyan önéletrajzi albumot adott ki, amelyek egyik megszokott kiadói formához sem illeszkedtek.
Valamikor a 20. század vége felé megismerkedett Guy Vidal-lal és a még alakuló Poisson Pilote nevű kiadói sorozatával. Azonnal megtalálták a közös hangot, és Larcenet csatlakozott a sorozathoz: először Trondheimmel készítette a Les Cosmonautes du futur (2000–2004) című sorozatot, majd testvérével, Patrice Larcenet-vel a Les Entremondes-t (2000–2001), később pedig egyedül alkotta meg a Le Temps de chien (2002), Nic Oumouk és Le Combat ordinaire (2003–2008) című műveket. Ez utóbbi elnyerte a legjobb album díját a 2004-es Angoulême-i Képregényfesztiválon.
Közben, 2001 júniusában elhagyta Párizst és annak fényeit, és a „lyoni bozótosba” költözött – de Guy Vidal továbbra is ott maradt a telefonjában. Ez a sorsfordító döntés adta az alapját a Le Retour à la terre (Visszatérés a földre) című művének, amit barátja, Ferri írt, és ami a városból való kivonulás témáját dolgozza fel.
Larcenet keményen dolgozott a Blast című sötét hangvételű sorozatán is, amely saját belső démonait és „alvilágba” való zuhanását mutatja be. Az első kötet, Grasse Carcasse címmel, 2009-ben jelent meg, és 2010-ben elnyerte a könyvkereskedők képregénydíját. A folytatás, L’apocalypse selon Saint Jacki, 2011 áprilisában látott napvilágot.
Egyébként minden rendben: van két nagyon aranyos gyereke, akik teljesen lekötik – ezért nem is látni társasági eseményeken –, és épp egy klasszikus negyvenes válságon megy keresztül („minden hiábavaló, és utálom az embertársaimat”), amit az L’Angélus de midi című 2008-as kötetében mesél el (kiadó: Les Rêveurs).
Született
1969. május 6.
