Jósika Miklós
magyar
élt 70 évet
Báró Jósika Miklós és Lázár Eleonóra fiaként született. Édesnyját hároméves korában elvesztette, ezután apai nagyanyja, Bornemissza Anna nevelte. Gyermekévei magányosan teltek. 1804-től a kolozsvári konviktusban, több nemzetiségű nevelők vezetésével tanult. Legnagyobb hatással Leonir Dubignon d'Armand francia ezredes volt rá. Elvégezte a jogakadémiát, ahol a klasszikus irodalmárok műveivel is megismerkedett.
1811-től önkéntes katona lett a Savoyai Jenő dragonyos ezredben, és Szászországban, 1812-ben Galíciában, 1813–14-ben Itáliában élt. Részt vett a franciák elleni hadjáratban, a Mincio melletti ütközetben kitüntette magát, 1814. február 8-án a csatatéren főhadnaggyá, március 18-án pedig a Coloredo gyalogezrednél kapitánnyá nevezték ki. Néhány hétre Erdélybe utazott; ahol visszatértekor párbaja volt, amelynek nyoma azután mindig meglátszott az arcán.
1815-ben részt vett a franciaországi hadjáratban, és eközben megismerkedett a párizsi élettel, irodalommal és művészettel. 1816-tól 1818-ig Bécsben állomásozott; 1817-ben eljegyezte Kállay Leó leányát, Erzsébetet, akit 1818-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Azután részben Szabolcs vármegyében, Napkoron, apja birtokán, másrészt Erdélyben visszavonulva irodalmi tanulmányainak és költői álmodozásainak élt. 1831-ben járt először Pesten. Szerencsétlen házasságát, miután áttért a református vallásra és Szurdukra költözött, 1834 nyarán felbontotta.
Erdély közéletében abban az évben kezdett szerepelni, az ottani országgyűlésen félénken és tartózkodva bár, de határozott szabadelvű irányban lépett föl a megtámadott közvélemény védelmére. Természete félénkségével és túlzott szerénységével maga sem érezte magát közéleti szereplésre hivatottnak, így egészen az irodalomnak szentelte magát. Pestre költözött, és csak a nyarakat töltötte a Szamos menti, regényes fekvésű Szilágy megyei Szurdukon, a szép természeti környezetben keresve képeket és irányultságot regényei számára. Példaképe Wesselényi Miklós volt, akit követve birtokain jobbágyainak elengedte a robotot és a dézsma nagy részét.
Bajza, s Vörösmarty buzdítása bírta arra, hogy erdélyi mágnás rokonai s barátai ellenzése dacára, bemutatkozzon Abafi című regényével, kétségkívül egyik legjobb művével, melyről a Figyelmezőnek bírálója Szontagh Gusztáv, elragadtatva az újdonság erejétől bírálatát e szavakkal kezdte: „Uraim, le a kalapokkal!” Művét mind a kritika, mind a közönség lelkesedéssel fogadta. (A regény a 16. században, Báthory Zsigmond korában játszódik.) Ezután évekig az Athenaeum folyóirat munkatársa volt. Termékeny íróként későbbi műveiben még inkább jellemzőek a romantikus túlzások.
A Magyar Tudományos Akadémia 1836. szeptember 10-én az igazgatótanács tagjává, (1843. október 7-én tiszteletivé), a Kisfaludy Társaság létrejöttekor (1836. november 12.) tagjává, 1840. február 1-jén igazgatójává, s 1841. október 12-én első elnökévé (1845. január 28-án másodízben is) választotta.
Pesti tartózkodása alatt, 1836-ban megismerkedett báró Podmaniczky Júliával, akivel tíz évig járt jegyben, és akit csak 1847 augusztusában, miután Kállay Erzsébettel zajló válópere véget ért, vehetett nőül.
Mint Közép-Szolnok követe, 1848-ban részt vett az erdélyi országgyűlésen és a július 2-án megnyílt első képviseleti országgyűlésen mint a főrendiház tagja, Pesten jelent meg; később beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, s a kormányt ebben a minőségben Debrecenbe, Szegedre, s Aradra is követte. Kossuth Lajos kormányzósága idején a kegyelmezési legfőbb törvényszék tagjává nevezték ki.
A világosi gyásznapok után feleségével együtt Lippán bujdosott, itt különváltak egymástól. Rábeszélte nejét, hogy a menekülés megkönnyítése végett külön-külön menjenek külföldre. Találkozóhelyül Lipcsét jelölték meg, kerülő utakon bolyongva jutottak el oda. Jósika előbb érkezett meg, mint felesége, s álruhában mint angol molnár, idegen név alatt bujdosott a városban, ahol a gyanakvó osztrák hatóságok folytonosan zaklatták. Néhány napi ott tartózkodás után kiutasították a városból anélkül, hogy nejével találkozott volna. Nem akart a hatósággal ellenkezni, összeszedte csekély poggyászát, és gyalog indult el, maga sem tudta hova. A város határában találkozott nejével, aki sok veszély leküzdése után éppen akkor ért oda. Egy ideig Türingiában húzódtak meg, Bülow bárónőnél, és itt határozták el, hogy Brüsszelbe mennek.
1850. január 5-én őt is megidézte (volna) a rendkívüli hadi törvényszék, és mint felségsértőre s lázadóra kimondta a halálos ítéletet; Pesten, 1851-ben az Újépület mögötti téren ezt rajta s 35 társán „in effigie” végre is hajtották. A sok szenvedéstől megtört Jósikát búskomorság fogta el. Érzéketlen lett minden iránt. Hazája jövője felől sötét sejtések gyötörték, és elrabolták minden nyugalmát. Brüsszelbe érkezésükkor még mintegy kétezer forintnyi vagyonkájuk volt. Magyarországi birtokaikat a hadi törvényszék lefoglalta, rokonaikkal nem érintkezhettek, s így senkijük sem volt, akitől segítséget várhattak volna. Felesége csipkeüzletet nyitott, emellett németre fordította férje regényeit, és kiadót szerzett nekik. Névtelenül adták ki őket, így mindez idővel gondtalan anyagi életet biztosított számukra.
Pár év után elérte legforróbb vágyát: házat építtethetett Brüsszelben, körülötte kis kertet rendezett be, s mindent úgy, amint azt egykor a szurduki lakhelyén látta. Újra feltámadt boldogságukat a férfi betegeskedése zavarta meg. 1859-ben az ő vezetése alatt központi irodát állítottak fel az emigránsok számára, hogy minden világlappal érintkezve, folyton napi kérdéssé tegye a magyar ügyet, és tartsa iránta ébren az érdeklődést; november 1-jén kezdte meg működését; Jósika e tárgyban 130 levélnél többet váltott Kossuthtal. Az élénk tevékenység azonban 1861 májusában a pénzhiány miatt megszakadt. Az ekkor már Európa-szerte népszerű író hetven év terhe alatt roskadozni kezdett. Lelke, szelleme erős volt még mindig, de teste kimerült a folytonos küzdelemben. Később betegsége miatt az enyhébb éghajlatú Drezdába költöztek át. Ott érte Jósikát az a csapás, hogy magyarországi kiadói minden alapos ok nélkül felmondták szerződéseit. Kis tőkéje hamar felemésztődött, így kénytelen volt brüsszeli házát eladni, hogy megélhessenek.
Betegsége napról napra súlyosbodott; hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása: a kór pusztító erejével nem tudott versenyezni.
Jósika 1865. február 27-én meghalt. A Magyar Tudományos Akadémián Greguss Ágost titkár 1866. február 6-án, a Kisfaludy Társaságban pedig Jókai Mór 1867. február 5-én tartott fölötte emlékbeszédet. A Kisfaludy Társaság 1888. február 1-jén elhatározta arcképének megfestetését, amivel Ábrányi Lajost bízták meg. 1894. május 5-én megünnepelték születésének centenáriumát, s ez alkalomból a Strobl Alajos által, közadakozásból készített mellszobrát leleplezték. Gyulai Pál elnök megnyitó beszédet tartott, Tóth Lőrinc a társaság tagja olvasott fel bővebb megemlékezést, Endrődy Sándor pedig az alkalomhoz illő költeményt. A társaságnak azt a szándékát, hogy az ő és utána elhunyt neje földi maradványait külföldről hazaszállíttassa, megelőzte Jósika Samu báró, az író unokaveje, aki a hamvakat a drezdai sírkertből saját költségén hazahozatta, s a Házsongárdi temetőben, az év április 25-én elhelyeztette.
forrás: wikipedia.hu
1811-től önkéntes katona lett a Savoyai Jenő dragonyos ezredben, és Szászországban, 1812-ben Galíciában, 1813–14-ben Itáliában élt. Részt vett a franciák elleni hadjáratban, a Mincio melletti ütközetben kitüntette magát, 1814. február 8-án a csatatéren főhadnaggyá, március 18-án pedig a Coloredo gyalogezrednél kapitánnyá nevezték ki. Néhány hétre Erdélybe utazott; ahol visszatértekor párbaja volt, amelynek nyoma azután mindig meglátszott az arcán.
1815-ben részt vett a franciaországi hadjáratban, és eközben megismerkedett a párizsi élettel, irodalommal és művészettel. 1816-tól 1818-ig Bécsben állomásozott; 1817-ben eljegyezte Kállay Leó leányát, Erzsébetet, akit 1818-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Azután részben Szabolcs vármegyében, Napkoron, apja birtokán, másrészt Erdélyben visszavonulva irodalmi tanulmányainak és költői álmodozásainak élt. 1831-ben járt először Pesten. Szerencsétlen házasságát, miután áttért a református vallásra és Szurdukra költözött, 1834 nyarán felbontotta.
Erdély közéletében abban az évben kezdett szerepelni, az ottani országgyűlésen félénken és tartózkodva bár, de határozott szabadelvű irányban lépett föl a megtámadott közvélemény védelmére. Természete félénkségével és túlzott szerénységével maga sem érezte magát közéleti szereplésre hivatottnak, így egészen az irodalomnak szentelte magát. Pestre költözött, és csak a nyarakat töltötte a Szamos menti, regényes fekvésű Szilágy megyei Szurdukon, a szép természeti környezetben keresve képeket és irányultságot regényei számára. Példaképe Wesselényi Miklós volt, akit követve birtokain jobbágyainak elengedte a robotot és a dézsma nagy részét.
Bajza, s Vörösmarty buzdítása bírta arra, hogy erdélyi mágnás rokonai s barátai ellenzése dacára, bemutatkozzon Abafi című regényével, kétségkívül egyik legjobb művével, melyről a Figyelmezőnek bírálója Szontagh Gusztáv, elragadtatva az újdonság erejétől bírálatát e szavakkal kezdte: „Uraim, le a kalapokkal!” Művét mind a kritika, mind a közönség lelkesedéssel fogadta. (A regény a 16. században, Báthory Zsigmond korában játszódik.) Ezután évekig az Athenaeum folyóirat munkatársa volt. Termékeny íróként későbbi műveiben még inkább jellemzőek a romantikus túlzások.
A Magyar Tudományos Akadémia 1836. szeptember 10-én az igazgatótanács tagjává, (1843. október 7-én tiszteletivé), a Kisfaludy Társaság létrejöttekor (1836. november 12.) tagjává, 1840. február 1-jén igazgatójává, s 1841. október 12-én első elnökévé (1845. január 28-án másodízben is) választotta.
Pesti tartózkodása alatt, 1836-ban megismerkedett báró Podmaniczky Júliával, akivel tíz évig járt jegyben, és akit csak 1847 augusztusában, miután Kállay Erzsébettel zajló válópere véget ért, vehetett nőül.
Mint Közép-Szolnok követe, 1848-ban részt vett az erdélyi országgyűlésen és a július 2-án megnyílt első képviseleti országgyűlésen mint a főrendiház tagja, Pesten jelent meg; később beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, s a kormányt ebben a minőségben Debrecenbe, Szegedre, s Aradra is követte. Kossuth Lajos kormányzósága idején a kegyelmezési legfőbb törvényszék tagjává nevezték ki.
A világosi gyásznapok után feleségével együtt Lippán bujdosott, itt különváltak egymástól. Rábeszélte nejét, hogy a menekülés megkönnyítése végett külön-külön menjenek külföldre. Találkozóhelyül Lipcsét jelölték meg, kerülő utakon bolyongva jutottak el oda. Jósika előbb érkezett meg, mint felesége, s álruhában mint angol molnár, idegen név alatt bujdosott a városban, ahol a gyanakvó osztrák hatóságok folytonosan zaklatták. Néhány napi ott tartózkodás után kiutasították a városból anélkül, hogy nejével találkozott volna. Nem akart a hatósággal ellenkezni, összeszedte csekély poggyászát, és gyalog indult el, maga sem tudta hova. A város határában találkozott nejével, aki sok veszély leküzdése után éppen akkor ért oda. Egy ideig Türingiában húzódtak meg, Bülow bárónőnél, és itt határozták el, hogy Brüsszelbe mennek.
1850. január 5-én őt is megidézte (volna) a rendkívüli hadi törvényszék, és mint felségsértőre s lázadóra kimondta a halálos ítéletet; Pesten, 1851-ben az Újépület mögötti téren ezt rajta s 35 társán „in effigie” végre is hajtották. A sok szenvedéstől megtört Jósikát búskomorság fogta el. Érzéketlen lett minden iránt. Hazája jövője felől sötét sejtések gyötörték, és elrabolták minden nyugalmát. Brüsszelbe érkezésükkor még mintegy kétezer forintnyi vagyonkájuk volt. Magyarországi birtokaikat a hadi törvényszék lefoglalta, rokonaikkal nem érintkezhettek, s így senkijük sem volt, akitől segítséget várhattak volna. Felesége csipkeüzletet nyitott, emellett németre fordította férje regényeit, és kiadót szerzett nekik. Névtelenül adták ki őket, így mindez idővel gondtalan anyagi életet biztosított számukra.
Pár év után elérte legforróbb vágyát: házat építtethetett Brüsszelben, körülötte kis kertet rendezett be, s mindent úgy, amint azt egykor a szurduki lakhelyén látta. Újra feltámadt boldogságukat a férfi betegeskedése zavarta meg. 1859-ben az ő vezetése alatt központi irodát állítottak fel az emigránsok számára, hogy minden világlappal érintkezve, folyton napi kérdéssé tegye a magyar ügyet, és tartsa iránta ébren az érdeklődést; november 1-jén kezdte meg működését; Jósika e tárgyban 130 levélnél többet váltott Kossuthtal. Az élénk tevékenység azonban 1861 májusában a pénzhiány miatt megszakadt. Az ekkor már Európa-szerte népszerű író hetven év terhe alatt roskadozni kezdett. Lelke, szelleme erős volt még mindig, de teste kimerült a folytonos küzdelemben. Később betegsége miatt az enyhébb éghajlatú Drezdába költöztek át. Ott érte Jósikát az a csapás, hogy magyarországi kiadói minden alapos ok nélkül felmondták szerződéseit. Kis tőkéje hamar felemésztődött, így kénytelen volt brüsszeli házát eladni, hogy megélhessenek.
Betegsége napról napra súlyosbodott; hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása: a kór pusztító erejével nem tudott versenyezni.
Jósika 1865. február 27-én meghalt. A Magyar Tudományos Akadémián Greguss Ágost titkár 1866. február 6-án, a Kisfaludy Társaságban pedig Jókai Mór 1867. február 5-én tartott fölötte emlékbeszédet. A Kisfaludy Társaság 1888. február 1-jén elhatározta arcképének megfestetését, amivel Ábrányi Lajost bízták meg. 1894. május 5-én megünnepelték születésének centenáriumát, s ez alkalomból a Strobl Alajos által, közadakozásból készített mellszobrát leleplezték. Gyulai Pál elnök megnyitó beszédet tartott, Tóth Lőrinc a társaság tagja olvasott fel bővebb megemlékezést, Endrődy Sándor pedig az alkalomhoz illő költeményt. A társaságnak azt a szándékát, hogy az ő és utána elhunyt neje földi maradványait külföldről hazaszállíttassa, megelőzte Jósika Samu báró, az író unokaveje, aki a hamvakat a drezdai sírkertből saját költségén hazahozatta, s a Házsongárdi temetőben, az év április 25-én elhelyeztette.
forrás: wikipedia.hu
Született
1794. április 28.
Torda
Torda
Meghalt
1865. február 27.
Drezda
Drezda
