Mozaik (2001) #64

Utazásaink során általában jól kijöttem a manókkal, sőt barátaimnak tartottam őket. Ugyan a rengeteg veszélyes helyzetből, amelyekbe időnként oly könnyen belekeveredtek, csak nagy fáradtsággal tudtam kimenteni őket, de ennek ellenére kíséretük majdnem mindig kellemesnek bizonyult. Még a nagy utamon is velem jöhettek, amely szó szerint a Föld körül vezetett. Most azonban kiderült, hogy ők sem különbek a többieknél. Főleg az a tudálékos Brabax viselkedett úgy, mint a beképzelt augsburgi rokonaim. Úgy kezeltek, mintha nem lennék teljesen épelméjű! Az én drága bácsikáim, hogy megszabaduljanak tőlem, Madridba küldtek, Fülöp király udvarába, hogy beváltsak egy váltót. A váltóról kiderült, hogy teljesen értéktelen. A szégyen leírhatatlan volt! Ezután már csak azért is meg akartam mutatni, hogy mi mindenre vagyok képes! Mivel a kereskedőket csak a pénzzel lehet meghatni, az Újvilágba utaztam, hogy meghódítsam Eldorádó aranyát. Ezzel a kinccsel bizonyíthattam volna bácsikáimnak, hogy az ő fajtájukból való vagyok. Sajnos az indiánok kincse nem volt több legendánál, de rám mosolygott a szerencse, mert az indiánok odaajándékoztak nekem egy kristálykoponyát, amiért itt Londonban legalább hét zsák tiszta aranyat kapok. Az elég lesz ahhoz, hogy a világ minden bácsikájából tiszteletet és elismerést vívjak ki. És erre mit akarnak az Abrafaxok tőlem, főleg azok után, amit értük tettem? Hogy ne adjam el a koponyát! Így hát egyértelmű volt, elválnak útjaink. Valahol talán még sajnáltam is a történteket, de vannak dolgok,, amiket egy férfinak meg kell tenni. És pénzért az emberek még egészen más dolgokat is megtesznek...